– Uram, feltehetek egy kérdést?
– Mi jár a fejében, hadnagy?
– A Kobayashi Maru, uram.
– Azt akarja kérdezni, azt játsszuk-e most?
– Elmondaná, mit csinált a vizsgán, uram? Szeretném tudni.
– Hadnagy, az egyetlen olyan kadéttal áll szemben, aki legyőzte a győzhetetlent.
– Hogy?
– Átprogramoztam a helyzetet, s így lehetséges volt a hajó megmentése.
– Mi?
– Csaltál!
– Megváltoztattam a vizsgafeltételeket. Dicséretet kaptam eredeti gondolkodásért, nem szeretek veszteni.
– Akkor soha nem nézett szembe… a halállal?
– Nem hiszek a győzhetetlenben.
Gene Roddenberry XXIII. századában a Csillagflotta tiszti növendékeinek egyik nevezetes tesztje a Kobayashi Maru szimuláció, melyben a kadétnak egy megoldhatatlan, vereségre ítélt helyzettel kell szembenéznie és helytállnia.
Nem újkeletű gondolat, hogy minden felmerülő problémára létezik egy számunkra előnyös megoldás, viszont nem is egy magától értetődő elképzelés. Ha eléggé visszanyúlunk a történelemben, vagy a modern fejlett civilizációtól kellően elzárt közösségeket keresünk fel, olyan embereket és kultúrákat lelhetünk, akiktől ez az elgondolás meglehetősen idegen. Mi több, ezen népek mítoszai óva intenek az ilyen törekvésektől, s mikor az ember önerejéből próbál az isteni szférákig eljutni, az istenek csapása megakadályozza ebben. Mintha a világ erői féltékenyek lennének, s attól rettegnének, hogy az ember erre valóban képes lehet.
Pedig történelmünk a kezdetektől Bábel tornyának állandó építgetésével telik, a valóság megannyi rétegében. Ezt tesszük, mikor dicső birodalmakat hozunk létre, s hódításokkal próbáljuk az általunk ismert világot egyetlen szent cél alá rendelni. Vagy mikor épp egy ideológia mindenre kiterjedő érvényessége nevében terjesztjük a valóságról alkotott, tökéletesnek vélt koncepciónkat. Vagy mikor saját testünket próbáljuk fájdalmat és szükségletet nem ismerve az istenek szobraihoz hasonlatossá gyúrni. Ám előbb-utóbb az összes monolitot eléri a végzete: az őt alkotó kezek többé nem működnek összehangoltan, az elmék többé nem értik egymást, az építőkövek illesztései elengednek a rájuk nehezedő megterhelés alatt. Azok az építmények maradnak állva legtovább, ahol az alkotók időben felismerik önnön korlátjaikat. Ahol a diadalmenetben ott volt a rabszolga, ki a hadvezér fülébe súgta: „Emlékezz a halálra”.

Ám még egyetlen tornyunkat sem sikerült oly magasra és dicsőre felhúznunk, mint a Felvilágosodás óta építgetett modernitásunkét. A racionalitás és a tudományos világkép hatalma lehengerlő és szemkápráztatóan sikeres volt. Áttörtük a megismerés év-tízezredes misztériumait, s úgy tudtuk hatalmunkba keríteni a világ erőit, ahogy azelőtt még sohasem. És nemzedékeken át meggyőztük önmagunkat, hogy ez a torony most végre beteljesíti az ember sorsát. Többé semmi nem állhat az ember útjába, amit ne volnánk képesek felülmúlni.
Félreértés ne essék, itt nem a modernitás vagy a természettudományos világkép eredményeit és sikereit áll szándékomban elvitatni. De képesek vagyunk-e szenvtelen kritikát megfogalmazni a saját gondolkodásunkkal, fel tudjuk-e ismerni, ha valójában nem a tisztánlátást és az igazságot tartjuk szemünk előtt, hanem a saját nézetünket akarjuk a valóságra erőltetni? Előfordulhat, hogy valamiről nem akarunk tudomást venni, mert nem hiszünk abban, hogy létezhet valami, ami túlmutat az ész felfogóképességeinek határain?
Nem lehet az az egyetlen feladatunk, hogy uralmunk alá hajtsuk az Univerzum valamennyi folyamatát, hisz ez feltételezné, hogy az emberi ész képes erre. Az embernek meg kell tanulnia szembenézni a helyzettel, amikor az irányítás nincs a kezében, és ebben a racionalitás csődöt mond. S minél inkább hiszünk az ész mindent bíró hatalmában, annál inkább sebezhetőbbek leszünk azokkal szemben, ami azon túlról érkezik. Ám nem az ész az egyetlen képességünk, ami nekünk adatott a túléléshez, az érvényesüléshez.
A kérdés nem csak az, hogy van-e képességünk átmenni a létezés próbatételein, hanem hogy van-e képességünk szembenézni olyan próbatételekkel is, amit nem lehet teljesíteni. Az emberiség megannyi kulturális hagyatéka rejt bölcsességet erre, azokból az időkből, ahol még nem volt más lehetőségünk, mint kiállni ezeket a helyzeteket. Ezt egykor elhagytuk, mert győzni akartunk végre, s diadalt diadalra arattunk. Mégis, felkészültnek kell lennünk arra, amikor nem nyerhetünk, és annak a próbának a kiállása bizony cseppet sem magától értetődő.