A 2010-es évek nagy részét a startup világban töltöttem. Magyarországon az elsők között csöppentem ebbe a világba, belülről néztem tehát végig, ahogy a digitális aranyláz eljutott a kijózanodásig. Megtapasztaltam a körülötte kialakult kultúra értékes és mérgező oldalait is, sőt, én magam is követtem azt a morálisan megkérdőjelezhető terméktervezési gyakorlatot, amiknek a társadalmi hatásait a mai napig nyögjük. Az információs technológia mindenképp része lesz a jövőnknek, és a karanténban látszik igazán jól, milyen sokat köszönhetünk neki. De ha nem tudunk mellé egy bölcsebb kultúrát is fejleszteni, akkor úgy fogjuk végezni, mint a tűzzel játszó kisgyerek. És nem a tűz lesz a hibás.

„A szoftverek megeszik a világot”

Az idézet Marc Andreessentől származik, és ma már világos, hogy mennyire igaza volt. Amikor manapság technológiáról vitatkozunk, akkor valójában erről a jelenségről vitatkozunk. Egyértelmű, hogy az internet társadalmi hatásai legalább gutenbergi léptékűek lesznek. De az is könnyen lehet, hogy az írás feltalálásához hasonló léptékű forradalmat indítottunk el, és az eddigi változások csak a jéghegy csúcsát jelentik. Akik képesek az új technológiákra lehetőségként tekinteni, és felül tudják vizsgálni a szokásaikat aszerint hogy mi vált lehetségessé ma ami tegnap még nem volt az, azokra izgalmas idők várnak.

Ez nagyszerűen hangzik, amíg rá nem döbbenünk, hogy a Gutenberg-forradalom milyen drámaian destabilizálta a korabeli társadalmat, és mennyi vérrel kellett az új egyensúlyért fizetni. Ettől persze épeszű embernek nem jutna eszébe a könyvnyomtatást káros dolognak beállítani. Kár lenne azonban tagadni, hogy egy ilyen cunami társadalmi óvintézkedéseket igényel. A vita tulajdonképpen ennek a részleteiről kellene szóljon, utópiák kergetése és géprombolási reflexek helyett.

Először viszont a jelenlegi helyzetet kell áttekintenünk, és a probléma különböző rétegeit elválasztani egymástól.

Szoftver mint dizájnerdrog

Vessünk egy pillantást a telefonunk kezdőlapjára. Szép, színes, négyzet alakú ikonok mosolyognak ránk csábítóan. Valamire mindig kísértetiesen emlékeztetett ez a design, de magamtól sose jöttem volna rá, hogy mire. Tristan Harris, a Center for Humane Technology alapítója ébresztett rá a megfejtésre. A telefonom képernyője pontosan úgy néz ki, mint egy félkarú rabló!

keresd a hibát!

A hasonlóság nem véletlen. Ezek a termékek annál több pénzt termelnek, minél több időt töltünk el velük. Ezt kimaxolni pedig úgy lehet a leghatékonyabban, ha a szó legszorosabb értelmében függőséget okoz a termék. Ha pedig ugyanaz a cél, előbb-utóbb ugyanaz lesz a forma is.

Ne gondoljuk, hogy ez valami vitatható összeesküvés-elmélet. Az addiktív terméktervezésre egy egész iparág épült, és nyíltan oktatják a praktikákat. A téma bibliája a Hooked (Horogra akadva) című könyv, amit én magam is használtam amikor a saját termékem használati statisztikáit kellett feljavítani. Tanúsíthatom, a dolog működik. A startup-világ kultúrájából a morális önreflexió teljesen hiányzott akkoriban, én pedig azon igyekeztem, hogy beilleszkedjek ebbe az új és izgalmas világba. Így aztán fel se tűnt senkinek, hogy ez esetleg problematikus lehet. Mással voltunk elfoglalva. És mással vannak elfoglalva a Szilícium-völgy legnagyobb cégei is.

Ma már a morális önreflexió hiányát látom az egész probléma gyökerének. Más tekintetben a startup kultúra messze támogatóbb és pozitívabb bármely más közegnél ahol valaha megfordultam. De nincs neki lelke. És ez nagyon veszélyes hiányosság.

A cenzúra trójai falova

A közvélemény 2016 után hirtelen megváltozott a tech világról. Látszólag annyi történt, hogy a Cambridge Analytica botrány nyomán az emberek átértékelték a véleményüket.

Érdemes azonban észrevennünk a történetben a politikai szál furcsaságait, és a morális pánikot, amit Trump megválasztása (érthetően) okozott. Az elitnek sürgősen szüksége volt egy bűnbakra, ha a saját felelősségéről szóló kézenfekvő kérdéseket el akarta kerülni.

A tech világ sem vétlen persze, a vádak részben jogosak. De a téma körüli botrány valójában egy politikai villámhárító. Gumicsont a népnek, hogy ne kelljen szembenézni a Trump-jelenség mélyebb társadalmi okaival, és az elit felelősségével. A tükörbe túl fájdalmas lett volna belenézni, helyette inkább legyártották a narratívát a felelőtlen tech platformokról. A cselekmény ezen a ponton olyan abszurd fordulatot vett, amire talán még Orwell se számított volna. A hiszterizált tömeg maga kezdte el követelni a saját elnyomását, és az igazság meghatározásának kiszervezését privát nagyvállalatokra.

Vegyük észre, hogy a tech platformoknak a háta közepére sem hiányzott ez az episztemológiai rémálom, és a cenzor kicsit sem hálás szerepe. Ők legszívesebben minden tartalmat szabadon engednének, nem csak a költségek miatt, hanem mert a szerkesztői szerepkör az amerikai jog szerint sokkal kedvezőtlenebb egy cégnek, mint a független platform kategóriája.

De a társadalmi nyomás miatt kénytelenek voltak vállalni a dolgot, és rögtön meg is jelentek a túlkapások. Ezen sincs mit csodálkozni. Az új szabályok olyan ösztönzőkkel járnak, hogy bizonytalan esetben mindig a szigor a racionális lépés. A téves cenzúrát nem szankcionálják, az indokolt törlés elmulasztását viszont igen. És még egyszer: ezt a szabályozást az elit által hiszterizált közvélemény követelte ki!

Az úgynevezett Techlash, vagyis a nagy techcégek elleni társadalmi felháborodás két olyan témát mos tehát össze, aminek semmi köze nincs egymáshoz, ráadásul az egyik félreértésen alapul. Minden tiszteletem Tristan Harrisé, de sajnos ő is beleesik a csapdába. Egyik kezével jogosan rántja le a leplet a cégek veszélyes felelőtlenségeiről, de közben a másikkal még nagyobb felelőtlenségekre kényszeríti ugyanezeket a cégeket.

Valami azt súgja, hogy ez nem fog jól végződni.

Gyarmatosított online tér, privatizált szabadságjogok

Ezzel elérkeztünk a téma legizgalmasabb részéhez. A demokrácia egyik fő pillére a szabad közbeszéd, és az ebből következő, organikusan formálódó közvélemény. A kérdés csak az, hogy mit értünk közbeszéden 2020-ban.

Elterjedt nézőpont a múlt század struktúrái alapján azt gondolni, hogy a szólásszabadság közterekre vonatkozik, a magáncégek pedig szabadon megválaszthatják a felhasználási feltételeiket. De felmerül a kérdés, hogy a közbeszéd mekkora arányban zajlik manapság köztereken, és mekkora arányban zajlik például a Facebookon? És vajon bölcs dolog-e úgy tenni, mintha a közbeszéd kizárólagos terepére megfelelő lenne egy internet előtti korból ránk maradt szabályozási keret?

Nem csak azért érdemes néha felülvizsgálnunk a régi szokásainkat, hogy új lehetőségeket találjunk, hanem hogy észrevegyük amikor az új helyzetben a régi szokásaink nem is működnek már többé. A magánplatformokon folytatott közbeszéd múlt századi értelmezése is kiváló példa erre. Biztos hogy jó az úgy, ha ki van szolgáltatva a teljes közbeszédünk a Facebook moderációs döntéseinek? Hova tud menni, akit a nagy platformok eretnekké nyilvánítanak? A hálózati effektus miatt ezen a piacon nincsenek versenytársak.

Ez persze egészen addig nem probléma, amíg nem feszegetjük a határokat. De mi van akkor, ha a társadalmi problémáinkra többé nincsenek jó válaszok a „határokon” belül? (Erről beszélgettünk a „Kincskeresés az Overton-ablak túloldalán” című videónkban is.) Mi van, ha kénytelenek lennénk új nézőpontokat, kevésbé divatos értelmezési kereteket is kipróbálni? És mi van, ha ettől egyesek fenyegetve érzik majd magukat, és sértőnek bélyegzik a kísérletezést? Vajon engedni fogja-e az ilyesmi megvitatását a mindenható algoritmus, és az online tér kaliforniai uralkodói?

Egy emberközpontúbb tech szektor felé

Nincs értelme a kérdésnek, hogy jó-e nekünk az információs forradalom, mert bármit válaszolunk rá, a folyamat mindenképp folytatódni fog. Az információs technológiák újabb és újabb vívmányai válnak majd olyan szerves részévé az életünknek, hogy többé nem is fogjuk majd őket technológiának tekinteni, mint ahogy nem tekintjük már technológiának se a lámpát, se a könyvet amit olvasunk alatta.

A problémákat valójában nem az informatika terjedése okozta, hanem az értékválság amivel egybeesett, és ami a tech szektor morális irányvesztését lehetővé tette. Felesleges a tüneteken mérgelődni, a betegség kiváltó okát kell kezelnünk inkább. Tristan Harris víziója az emberközpontú tech szektorról csak akkor valósulhat meg, ha az egész kultúránkat emberközpontúbbá tudjuk tenni. Ehhez pedig nem a jelenlegi kultúra elutasításán át vezet az út, hanem az értékes elemek szintézisén keresztül.