Először is szögezzük le, ha az ember átfogóan kíván a kultúráról írni, az alapok lefektetése is több száz (ezer?) oldalra rúgna, és ha a kultúra valamely speciális szegletét kívánja taglalni, hát ott sem úszhatja meg sokkal kevesebbel. Úgyhogy ezen írás sem a kultúra mély analízisét kívánja levezetni, hanem elsősorban gondolatébresztő céllal íródott. A szerző nem tartja magát a téma szaktekintélyének, és nem is foglalkozott vele akadémiai keretek között. Az értelmiség gyakran rója fel a tömegeknek, hogy nem viszonyulnak elég tudatosan a kultúra fogyasztásához, miközben ez a szellemi elit hajlamos kizárólagosan magának vindikálni az értelmezés jogát.
Véleményem szerint a tömegkulturális jelenségek egyik legalapvetőbb mozgatórugója a tömegek magukra maradása a világ értelmezésével, a magaskultúra elefántcsonttornyokba való vonulása által. Fokozatosan (évszázadok alatt) vitattuk el az ember jogát az átfogó világképhez, és azt a tudás és szakértelem birtokosaira hagytuk. Majd ez az elit visszavonult még a tömegekkel való érintkezés lehetőségétől is, s ezzel a szellem kenyerét vonták meg tőlük. A tömegeknek pedig maradt szellemi kenyér helyett a szellemi kalács. Olyannyira koncentráltunk a létbiztonság és jólét kiszolgálására (és ebben letagadhatatlanul óriási eredményeket értünk el), hogy elhittük, ez az ember legvégső rendelése a világban, és szellemi táplálékainkra egyre kevésbé fordítottunk figyelmet.
Pedig a tömegkultúra nem valamiféle rákos daganat a civilizáció testén, és nem is a spiritualitásától megfosztott tömegek új ópiuma. Ellenkezőleg, a jelentés válságában ragadt ember útkeresése, a zsenialitás és kétségbeesés sajátos keveredése. Ha meg szeretnénk érteni a korunk emberének látásmódját és az abban rejlő általános szorongásait, nem érhetjük be a jelenség puszta szórakozásként és eszképizmusként való bedobozolásával. Ez éppen a problémák letagadásának ösvénye, amivel egyszerű és hibás magyarázattal állunk egy, az ember pszichéjében és természetében mélyen meghúzódó jelenségkörhöz.
Mert mi a szórakozás, mi a játék? Miért szeretjük, mik a mögötte meghúzódó evolúciós kényszerek, amik egy ilyen igényekkel rendelkező embert hoztak létre? Ha mondjuk a holland gondolkodó, Johan Huizinga elgondolásait vesszük a játék természetéről, akkor arra jutunk, hogy a játék szabad cselekvés, azaz adott és közösen elfogadott feltételek mentén való döntések sorozata. Mivel a véges számú korlát és feltétel ismert, így az ismeretlen tényezők miatti szorongás erősen csökken. Tehát a játék egy kontrollált körülmények között való kísérletezés arra, hogy a világ végtelen mennyiségű információjával szembesülve segítsen a relevancia felismerésében, és ezzel a helyzetek kontrolljában.
Vagy vehetjük az olyan, kifejezetten emberre jellemző viselkedés magyarázatára irányuló kutatásokat, mint például a nevetés. A kutatások alapján az a kép rajzolódik ki, hogy a nevetés szoros kapcsolatban áll a tanulás kognitív folyamataival, ezen alapszik például a (szórakoztató) humor is. A humor során információs feszültség épül fel, amit egy információs katasztrófa (poén) összeomlaszt, így a felszabaduló feszültség beindít jutalmazó és megerősítő mechanizmusokat. Ez több, mint puszta kikapcsolódás, hisz a szorongás válhat olyan parazitikus körforgássá, ami csökkenti a túlélési képességeket, a jó humorérzék pedig segít a releváns érzékelésben, vagy, ha úgy tetszik, az igazság felismerésében. Talán nem véletlen, hogy a buddhizmusban oly hangsúlyos a humor és nevetés szimbolikája.
Erős a gyanúm, hogy amit ma tömegkultúrának neveznek, az az emberek valamelyest öntudatlan, de szükségszerű adaptációja egy erősen kóros vonásokat mutató szellemi és társadalmi környezethez. Természetes, hogy egy mítoszaitól megfosztott nép új mítoszokat keres magának az irodalomban, filmművészetben, és nem utolsó sorban az élsport fogyasztásában (nem a művelésében). Ahol a spiritualitás szerves része az ember világképének, ott a zene az imák és rítusok részét képezi, legyen szó akár a sámánok dobjairól, akár a gregorián kórusokról. Annyira azért nem meglepő, hogy ha a társadalmi közeg nem tükrözi a világkép normatív rendjét, azaz az értékek és erények nem lelik a nekik járó helyet, akkor az emberek virtuális modelleket alkotnak, ahol a jóság és igyekezet elnyeri méltó jutalmát, és a gonosz a büntetését. A modern világkép elvesztette a hozzáférést a psziché rejtett tartalmaihoz, de ez nem jelenti azt, hogy az ember igénye is elveszett volna erre. Hisz az imént láthattuk, az ember természetes igénye a pszichés stabilitás, amit az biztos nem ad neki, ha azt mondják, hogy a relevancia felismerése csak egy kiválasztott szellemi elit kiváltsága.
A régebbi korokban, vagy modernitás által nem érintett kultúrákban a fentebbi folyamatokat és igényeket a spiritualitás és vallás foglalta egységes keretbe, és egy egész kultúra szolgált hozzá támaszul. Most sámánok és papok helyett színészek, énekesek és sportolókhoz fordulunk társadalmi és lelki kérdésekben állásfoglalásért, segítségért. Akik – lássuk be – jellemzően csak annyira avatottak ebben, amennyire saját életükkel képesek erről tanúskodni, és hát a sztárok és celebek világában a psziché stabilitása komoly veszélynek van kitéve. Érthető, hisz a tömegek olyan szerepeket ruháznak rájuk, amiknek elvállalására nem jelentkeztek, és személyiségük nem erre rendezkedett be.
Persze, a meg nem értett művész elit vagy a fedorakalapját billentő szellemes ateista sztereotípiái már csaphatnak is az asztalra, hogy hát akkor igazolódott, hogy ez nem más, mint valami elmaradott, primitív világkép iránti alantas igények fellángolása. Nekem pedig meggyőződésem, hogy ezt a fajta elitista felfogást sokkal inkább táplálja valamiféle szellemi felsőbbrendűség igazolásának kényszere, és az emögött megbúvó szorongás, mintsem valamiféle művelt és széles látókör.
Mert lehetne projekt akkor az, hogy kezdjünk ezzel valamit. A popkultúra nem mentes a zseniális meglátásoktól sem, és soha ilyen mértékben nem kommunikálta még a tömeg, ha részben öntudatlanul is, hogy milyen igények fogalmazódnak meg benne. Hogy némi képzavarral éljek, igenis vehetnénk komolyan a szórakozást ahelyett, hogy parazitikus hatások és folyamatok martalékának hagyjuk. Mert itt is igaz az az általános törvény, hogy ami adaptív, az egyben maladaptív is. Egyre jobban elmosódik a popkultúra és a pornográfia közötti határ, mert a kultúripart úgy dobjuk oda profitéhes vállalatoknak és üzletembereknek, ahogy a pornót a szexmaffiának. Már a nyelvben is megjelentek például a film- és a videójáték-ipar vonatkozásában olyan fogalmak, mint látványorgia. A szellemi tartalom helyett a puszta jutalmazó mechanizmusok kiváltására tevődött a hangsúly. De ha nincs mellé tartalom, akkor nem több puszta drognál. A zeneipar is hasonló tendenciákat mutat nemcsak a videóklipekben, de a popzenei szerkesztés is a ragadós dallamok permutálását tűzi ki célul.
Pedig a popkultúra igenis bizonyította már, hogy képes maradandó kulturális és szellemi tartalom elkészítésére és megőrzésére. Lemondani a popkultúráról annyi, mint lemondani a jelentés válságában magára maradt emberről. Amikor a tömegkultúra valódi értéket teremt (és tudjuk, hogy ez megtörténik), akkor azt merjük elismerni, merjük felemelni, és merjünk komolyan szórakozni. Ahogy John Vervaeke említi az Awakening from the Meaning Crisis egyik előadásában, a vallásos rítusok bizonyos értelemben komolyan vett játékok, ahol az ember játék iránti igénye a identitásának egyik megképzője. De amíg puszta szórakozásként értelmezzük a játékainkat, addig valójában abbéli szorongásunknak adunk helyt, hogy nem merjük igazán komolyan átgondolni, és ezzel saját gondolataink értéket vitatjuk el önmagunktól. Okkal találunk valamit szórakoztatónak, érzelmileg meghatónak, szellemileg motiválónak, vagy épp katartikusnak. Minél inkább hajlandóak vagyunk ehhez tudatosan hozzáállni, annál több támaszt találhatunk önmagunk és a világgal való kapcsolatunk megismerésében.
Lara Croft
