Gondolkodtam, hogy vajon mily tanulságot lehetne levonni a lassan magunk mögött hagyott 2020-ból így karácsony közeledtével, ami nem unalomig elcsépelt, közhelyes, hanem lehetőleg inspiráló, de minimum előremutató. Nem egy könnyű feladat.

Ettől teljesen függetlenül bukkantam rá Rebecca Solnit 2010-ben megjelent A Paradise Built in Hell című könyvére, ami nagyon megfogott. Magam még nem olvastam végig, de kicsit az az élményem van, mint amikor még naiv fantasy rajongóként bukkantam rá Jungra, és hirtelen egy csomó dolog megvilágosodott előttem.

Valahogy mindig éreztem, hogy valami nem stimmel a katasztrófa-filmekkel és a posztapokaliptikus történetekkel, de sosem tudtam szavakba önteni, hogy pontosan mi a fenntartásom velük. Egyszerűen a bennem élő élettapasztalattal vagy az előítéletekkel valahogy sosem kerültek fedésbe. Idegenkedtem a gondolattól, hogy az emberi természetet úgy írjuk le, mint egy ösztönlény, akin a civilizációs értékek csak vékony mázként húzódnak, és a társadalom szétesésére az ösztönvilágába regresszál. De hogy lehet ezt megfogalmazni úgy, hogy ne tűnjön az ember végtelenül naivnak, főleg napjaink posztmodern cinizmusában? Egyáltalán, honnan jöhet ez a gondolat az ember természetéről? Nyilván valahol Hobbes meg a felvilágosodás környékén kell keresgélnünk, de meglepő, hogy mennyire áthat minket ez a gondolat, miközben mennyire nincs is ellenőrizve, hogy egyáltalán tényleg így van-e. Valahol mélyen ez a narratíva rezonál a bűntudatunkkal, azokkal a kínzó emlékeinkkel, amikor tudtuk, hogy hogyan kellene helyesen cselekedni, és mégsem azt tettük.

Thomas Hobbes, a Leviatán szerzője

Rebecca Solnit több évtizedes kutatómunkák eredményeit gyűjtötte össze a könyvében, és amit talált, meglepő lehet az első ítéleteinkre nézve. Ha megnézzük, mondjuk mi volt jellemző az emberek általános viselkedésére a hurrikánok, cunamik, földrengések, bombázások, és hasonló katasztrófák (pl. Csernobil) idején az emberre, egyáltalán nem kultúrából kivetkezett barlanglakót találjuk, kapzsin, erőszakosan, vagy egyenesen hisztérikusan, hanem az altruizmus, bátorság, és az általános emberi kedvesség kibontakozását. Nincs olyan alapvető ember természet, amibe az ember visszazuhan, amikor katasztrófa éri. Amikor megfosztanak minket a kényelmünktől és a társadalmi struktúráktól, noha azt nagyon különbözően reagáljuk le, az emberek nagy többsége jószívűséget, bátorságot, kedvességet, és empátiát tanúsít.

Ahogy Solnit írja, a Katrina-hurrikánt követő általános humanitárius megmozdulás Amerika-szerte nem valamiféle csoda vagy különleges jelenség. Az emberek akarata és jóindulata képes a káoszból és bizonytalanságból rendet és biztonságot hozni. Az embertársaink iránt érzett szeretet messzemenőkig magáévá teszi ezeket a folyamatokat.

„A legtöbb ember mélyen legbelül egész rendes.” – írja Rutger Bergman, a Humankind, A Hopeful History szerzője. Solnit Bergmanhoz hasonlóan arra világít rá, hogy az emberi katasztrófák hosszú története mind arról tanúskodnak, hogy sokkal inkább hajlunk a nyugalomra és önfeláldozásra, mint a pánikra és önzésre. A katasztrófafilmekben olykor felbukkanó társas jóindulat nem kivétel, hanem a szabály. És általában, egy válság nem a legrosszabbat hozza ki az emberekből, hanem a legjobbat.

Nagyon fontos, hogy miben hiszünk. A természeti csapásokat kísérő legrosszabb emberi viselkedés általában a mások vélt barbarizmusától való félelemből adódik. Abból, hogy nem merünk hinni abban, hogy az emberek normális volnának. És szinte mindannyiszor utólag bebizonyosodik, hogy az erről szóló pletykák hamisak. Ez a félelem fertőzi meg általában az elitet is, amikor a katasztrófa nyomán szükségállapotban szigorításokat vezetnek be, amivel gyakran éppen azt akadályozzák, hogy az emberek egymásnak segíteni tudjanak, vagy hogy megkapják a szükséges segítséget egymástól. Karhatalmi szerveket vetnek be attól való félelmükben, hogy ott az emberi vadság uralkodik.

Persze, történnek fosztogatások, de a jelentések mindig túlzóak. Ahogy Solnit írja, „ugyan hány embert érdekel az, hogy most ingyen hozzájuthat elektronikai cikkekhez, amikor melletted halott gyermekek teste úszik a koszos vízben?”

Az emberségbe vetett általános bizalom hiánya általában nem lentről indul felfele, hanem épp fentről halad lefelé. Nem az emberek pánikolnak, hanem az elit pánikol attól, hogy az emberek pánikolni fognak. Természetesen a privilegizált helyzetben lévők tartanak attól, hogy legitimitásuk megkérdőjeleződik. Ugyanis ilyenkor az emberek valóban megtapasztalják, hogy miért is van szükség vízfejű államapparátusokra, amikor saját közösségeik ereje az, ami kezeli a katasztrófát, és dolgozik az újjáépítésen? Egy szükséghelyzet felfedi az emberek előtt, hogy saját alulról szerveződő közösségeiknek micsoda ereje is van. És valóban, természeti csapások és katasztrófák gyakran eredményeznek mélyreható társadalmi változásokat. Ékes példája Csernobil esete, ami Gorbacsov bevallása szerint is komoly tényező volt a Szovjetunió széthullásának.

Mihail Szergejevics Gorbacsov, az SZKP utolsó főtitkára élőben, és David Dencik alakításában a Csernobil c. sorozatban (HBO, 2019)

A katasztrófa megvilágítja az embereknek, hogy micsoda erő van a kezükben. Felfednek valami mélyen igazat velünk kapcsolatban, ami normál körülmények között rejtve van előttünk. Valami alapvető fontosságút arról, hogy kik vagyunk. Ez persze nem azt jelenti – hangsúlyozza Solnit – hogy örülnünk kellene a katasztrófáknak, de az azokra adott válaszlépéseket méltányolva segíthet megértenünk, hogy kik is vagyunk, és nem utolsó sorban, hogy mit is kell cselekednünk.

Amire Solnit szintén rávilágít, hogy az emberek nem csak önfeláldozásról és bátorságról tesznek tanúbizonyságot, hanem arról, hogy mindezt örömmel teszik.  Ahogy Viktor Frankl fogalmaz, a céltudat, a jelentőség iránti vágy mélyen húzódik bennünk. Ő szintén első kézből tapasztalhatta ezt meg holokauszttúlélőként, ahogy sorstársainak még a legszörnyűbb körülmények között is volt kapacitásuk kedvességet és szeretet mutatni egymás iránt. Frankl felismerte, hogy az emberek bírnak egy alapvető szabadsággal, amit semmilyen földi erő nem vehet el tőlük. A szabadsággal, hogy reménykedjenek, amikor minden elveszni látszik, hogy bátrak és tisztességesek legyenek, amikor már semmi mást nem tudnak adni. Beszámolója számomra nagyon is egybecseng azzal, amit Szolzsenyicin tapasztalt meg a GULAGon, ahogy azt a GULAG-szigetvilágban írja: azok az emberek, akik képesek voltak magukat egy nagyobb jó ügyének alávetni, azok voltak képesek még a legsötétebb pillanatokban táplálni a reményt.

Nem véletlenül érezzük oly mélyen magunkénak a bátorságról és önfeláldozásról szóló történeteket, különösen akkor, mikor azok az „átlagemberekről” szólnak. Ezek emlékeztetnek minket arra, hogy kik vagyunk, és mivé válhatunk. Ez az ellenszerünk a cinizmus, a túltolt individualizmus és az általános énközpontúság mérge ellen. Az ellen a kultúra ellen, ami elutasítja a kollektív jelentőséget az egyéni bírvágy érdekében, ami az önfeláldozást puszta veszteségként írja le, és nem a beteljesedés módjaként, amiben legalább annyit kapunk is, amennyit adunk magunkból.

Bergman azt írja, hogy rengeteg olyan megvalósítható intézkedés van, aminek nem technológiai, pénzbeli, vagy infrastrukturális korlátjai vannak, hanem pusztán az emberségbe vetett hit hiánya.  Ezek az intézkedések csak abból a szempontból tűnnek megvalósíthatatlannak, ha az emberről a legrosszabbat feltételezzük, és egyből nyilvánvalóvá válnak, ha hajlandóak vagyunk hinni az emberségben.

És ahogy a katasztrófák mutatják, jó okunk van a legjobbat feltételezni az emberekről, és valódi reményt táplálni az emberiség iránt. A szerző hozzáteszi, hogy ez a remény nem valamiféle ajándék, hanem tanulással, a kétségbeesés csábításának való ellenállással, alagutak ásásával, ablakok kivágásával ajtók kinyitásával válik mienkké, és hogy megismerjük azokat az embereket, akik ezt véghezviszik.

Solnit szerint ez válhatna egyszer megvalósuló utópiává. Nem valamiféle aprólékosan eltervezett örök vakáció, ami csak képzeletünkben létezik a valóságtól elérhetetlen távolságban. Ez itt és most megfigyelhető. Ez az utópia cinizmus helyett szeretet által vezérelt egyénekből és intézményekből áll, olyan emberekből, akik még a legsötétebb pillanatokban is visszatartják az apokalipszist puszta döntéseik és tisztességük mentén, akik a cinizmus helyett kedvességgel és törődéssel válaszolnak, akik empátiával és szolidaritással kerekednek a félelem fölé.

Ez a pokolban épített Paradicsom.

Ez az írás nem jöhetett volna létre Like the Stories of Old nevű youtube-csatorna alábbi videója nélkül, amit vezérfonálként használtam a cikkhez

YouTube player