A metamodernizmus olyan filozófiai, esztétikai, és kulturális fejlődési irányvonalak halmaza, melyek a modernizmusból és posztmodernizmusból fakadnak, illetve azokra reflektálnak. Egyes meghatározások szerint a metamodernizmus közvetítő szerepet játszik a modernizmus és posztmodernizmus között.
A modern filozófia az az általános mechanisztikus, redukcionista világnézet, amit ma is az általános, fősodrású („mainstream”) narratívaként oktatnak az iskolákban, a nyugati társadalmakban és a világ egyéb fejlett régióiban ez bír legtöbb követővel. A modern világnézet először a XVII. századi tudományos forradalommal virágzott fel. Alapvetése, hogy a valóság alapja a fizika, és hogy a racionalitás és a természettudományok által válik az ember szabaddá. A nemzetállami keretek között működő iparosodott társadalom életkörülményeihez igazodik.
A posztmodern filozófia az elmúlt évszázadban megjelent társadalom- és a bölcsészettudományokból kinőtt kritikai szemlélet, amely az utóbbi évtizedekben erősen megvetette a lábát a felsőoktatási intézményekben és a társadalmi mozgalmakban. A posztmodernizmus kritikus álláspontot vesz fel a megismeréssel és a természettudományokkal szemben. Szemléletében a hatalmi struktúrák, a tudattalan késztetések, a kognitív torzítások és az önkényes társadalmi konstrukciók azok, melyek az emberi elmét fogva tartják. Mivel közel sem vagyunk annyira racionálisak, mind hisszük, ezért a tudomány és a haladás története nem feltétlenül igaz: az elnyomottak és a gyengék szemszögéből nézve a civilizáció előrehaladása gyakran csak kizsákmányolást, ködösítést, kifogásokat és rendszerszintű elnyomást eredményez. A posztmodern gondolkodás a kései modern társadalmakból nő ki, ahol a tömegtájékoztatás és a kulturális különbségek gyakran több szenvedést hoznak az emberek életére, mint a közvetlen gazdasági egyenlőtlenségek.
A metamodern filozófia csak akkor lép a színre, ha az internet és a közösségi média valóban meghatározó tényezőkké vált az emberek életében, és amikor sokan már nem veszünk részt közvetlenül az ipari termékek előállításában és forgalmazásában. Ezen világnézet egyesíti a modernitás haladásba vetett hitét a posztmodern kritikával. Ezáltal kapjuk a valóság egy olyan szemléletét, amelyben az emberek a nagyobb komplexitás és egzisztenciális mélység felé tartó hosszú, összetett fejlődés útján járnak. A metamodern filozófia olyan gondolatok és a feltételezések egész világát fogja át, amelyek szembe mennek a modern és posztmodern beidegződésekkel.
A metamodernista kifejezés már 1975-ben megjelent, mikor Mas’ud Zavarzadeh szerző jellemezte vele azt az esztétikai vagy szemléleti csoportosulást, amely az amerikai irodalmi narratívákban jelent meg az 1950-es évek közepén.
2010-ben Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker kulturális teoretikusok közbevetésként a metamodernizmust javasolták a poszt-posztmodern diskurzusba. A Notes on Metamodernism című esszéjükben megírtak alapján szerintük a 2000-es években jellemzően olyan modern álláspontok visszatérése volt jellemző, amelyek nem hagyták maguk mögött az 1980-as és 1990-es évek posztmodern gondolkodásmódját, hanem kifejezetten a fiatal képzőművészek alkotásai által képviselt, amolyan „neoromantikához” voltak hasonlatosak. Álláspontjuk szerint a metamodern felfogás egy olyasfajta „tájékozott naivitásként, pragmatikus idealizmusként” fogalmazható meg, amely a legutóbbi globális eseményekre, például az éghajlatváltozásra, a pénzügyi válságra, a politikai instabilitásra és a digitális forradalomra adott kulturális válaszok jellemzői.
A meta- előtag itt Platón metaxiájára utal, azaz az ellentétes pólusok közötti, illetve azokon túlmutató mozgást takar. Vermeulen és van den Akker a metamodernizmust „érzések olyan struktúrájaként” írták le, amely úgy oszcillál modern és posztmodern között, mint „egy megszámlálhatatlan végpontok között lengő inga”. Kim Levin műkritikus az ARTnews című folyóiratban úgy fogalmaz, hogy ennek az oszcillációnak egyaránt magába kell foglalnia a kételyeket, a reményt és a melankóliát, őszinteséget és iróniát, az érintettséget és a közönyt, a személyest és a politikait, a technológiát és a gyakorlati felhasználást. A metamodern generáció számára Vermeulen szerint a nagy elbeszélésekre ugyanolyan szükség van, mint amennyire azok problematikusak, a remény nem szimplán csak valami megbízhatatlan dolog, és a szeretet sem szükségszerűen kell, hogy nevetség tárgya legyen.
Vermuelen álláspontja szerint a metamodernizmus nem annyira filozófia – amely magában foglal egy zárt ontológiát – mint inkább kísérlet egy köznyelven megfogalmazott, afféle szabadon szerkeszthető dokumentum létrehozására, amely kontextusba helyezheti és elmagyarázhatja, mi zajlik körülöttünk, politikai és művészeti téren egyaránt.
A metamodernizmus említése a Szintézis műhely beszélgetésein (időkódos linkek):